1901. május elsején, pontosan 120 évvel ezelőtt született Szerb Antal. A Munka ünnepe árnyékában mi a Könyvtárak.hu-n erre emlékezünk. Miért fontos Szerb Antal a könyvtáraknak és a könyvtárosoknak? Talán azért, mert kevés olyan író volt, aki ilyen őszinte szeretettel, csodálattal beszélt a könyvtárakról. Ha valaki a bölcsész archetípusát keresné, Szerb Antal biztosan a jelöltek között lenne. Az igazi bölcsész pedig – a közhiedelemmel ellentétben – nem a kocsmák mélyén, hanem a könyvtárban „mereng”. Így volt ez Szerb Antallal is.
„Visszatekintve lírai ifjúságomra, ami múlik, most már megállapíthatom, hogy a legszebb volt a Bibliothèque Nationale Párisban. Nem mondom, az éjjeli őrség a cserkésztáborban, az is szép volt, nem kevésbé az első ölelkezés, osztrák hegyek alatt, egészen kölyökül, általában nem panaszkodhatni Természetre és Szerelemre. De a legszebb mégis csak a Bibliothèque Nationale volt, legkivált téli estén.
A takarékosság szépsége talán, amint a francia jelleghez illik. A boltozatos mennyezetet elvesző misztikájában nem zavarja semmiféle lámpa, mert az már pazarlás volna. Csak az asztalok fölött égnek, racionális távolságban egymástól, magas zöldernyőjű lámpák. Azok is csak akkor gyulladnak meg, mikor az ember már megvakult. A csönd még intenzívebb lesz, szinte zúg, forrón és izgatottan, hiszen a záráshoz közeledünk és mindenkinek az élete attól függ, hogy még ötven oldalt elolvasson. Csak a lapozás monoton ritmusa hallszik és néha egy-egy megőrült aggastyán tiltakozik a pultnál.
Háromnegyed hat előtt öt perccel egy erre a célra rendelt személy dörgő hangon azt kiáltja: Mesdames et Messieurs, on va bientôt fermer (Hölgyeim és uraim, hamarosan zárunk!). A végső é rendkívül hosszú és kacskaringósan tűnik le a távolban, a láthatatlan termekben, hol a könyvtár sokmillió kötetjét őrzik. Azután pontban háromnegyed hatkor fentemlített személy megszólal, röviden, mint a végzet, mely előrebocsátotta volt baljós hírnökeit: On ferme! (Záróra!) És az ember elmegy.”
A fent idézett szövegrész olyannyira tetszett magának a szerzőnek is, hogy nem csak a Gondolatok a könyvtárban című novellában található meg, ahol Csáth Ilonkának ad Rendez-vous-t a francia nemzeti könyvtárban, de írt egy külön esszét is, Nyaralás a könyvtárban címmel, ami minden körítés nélkül a szerző könyvtárak iránt érzett mély elkötelezettségéről, a Bibliotheque Nationale világáról szól. „Mert mégis ez volt a legszebb az ifjúságban. Mindenütt jó volt, de a legjobb a könyvtárban. Talán azért, mert többnyire nem dolgozni, nem tanulmányokat folytatni jártam oda, hanem nyaralni. Úgy mentem el délelőttönkint a könyvtárba, mint ahogy más a strandra megy.” – írta Szerb Antal.
Az ezredforduló környékén, amikor az Országos Széchényi Könyvtár annyira népszerű volt a budapesti bölcsészhallgatók körében, hogy sorszámot osztottak a bejáratnál a várakozóknak, akiknek már nem jutott helyszám, valami ilyesmi mindennél csodálatosabb helyként tekintettünk a Budavári Palota F épületére. A bárhonnan szabadon elérhető online források tömege miatt ma már talán kevesebben használják a könyvtárak tereit, de azért a hamisítatlan bölcsész életérzéshez még mindig hozzátartozik a könyvtár. Kinek melyik!
A később tragikus körülmények között elhunyt Szerb Antal életművében a könyvtáraknak óriási szerepe volt, nem csak mint dolgozószoba, de mint az ihlet egyik forrása is.
