Amikor összekuszálódtak a szavak

„Ez a mese két nővérről szól… akik mit sem sejtettek arról, hogy a világuk hamarosan a feje tetejére áll.”
Bea és Min nagyon különböznek egymástól. Bea rendmániás: szereti, ha a ruhái tiszták, ha a szőnyeg széle párhuzamosan áll az ágytakaróval, ha a könyvek ábécé sorrendben állnak a polcon. Vele szemben Minnek a rend nem számít, a haja kócos, a nadrágja szinte mindig szakadt, tócsákba gázol, ebihalakat, tollakat, botokat gyűjt, de legjobban beszélgetni szeret. Legtöbbször a nővéréhez beszél, mert Bea viszont azok közé tartozik, akik sokkal jobban szeretnek hallgatni. 
Egy este azonban valami megváltozik: Min nem tudja szavakká formálni a gondolatait, minden, amit hangosan ki akar mondani, elakad a nyelve hegyén. Egy fura, szürke kis gomolygó lény, ami csak a tükörben válik láthatóvá, ellopja a szavait. Bea jön rá először, hogy a testvére titkol valamit. Miután kiderül, hogy Min dadogni kezdett, különféle hasznos és kevésbé hasznos tanácsokat kap a körülötte élő, segítő szándékú emberektől, de ezek nem viszik előrébb abban, hogy könnyebben viselje a változást. Bea viszont nem adja fel, és a megfelelő segítséggel a lányok rájönnek, hogy mindenkinek vannak nehézségei, vagy ahogy ők nevezik, „dibbukjai”, amivel együtt lehet élni, pláne, ha elfogadjuk és nem akarjuk mindenáron eltitkolni.
A testvéri szeretetről szóló kedves történet egyben érzékenyítő mese: segítség lehet azoknak a gyerekeknek, akik már kezdik felismerni a saját nehézségeiket. Arra ösztönöz, hogy lássuk meg a gyengeségeinkben az erőt, és fordítsuk a hasznunkra.

A kötet borítója és a belső illusztrációk csodálatosak, tökéletesen illeszkednek a történet hangulatához.