Mérleghinta

Pí, a „kicsi, de nagyon félelmetes medve” mérleghintázni szeretne, de nincs kivel. Magányos perceiben kis kék jegyzetfüzetébe írja le mindazt, amit fontosnak gondol a világról („Nem lehet hintázni, ha a mérleghinta másik végén nem ül senki”). Amikor egy hirtelen jött vihar kirepíti az űrbe és kezdetét veszi ötnapos kalandos utazása, a sok furcsa lénnyel (veszekedő hórihorgászokkal, álnok csirkákkal, egy buta medvével, egy öregedő harállyal, egy barátságos, segítőkész harmonával és a kedves holddal) való találkozása nyomán egyre szaporodnak a „bölcs” felismerések („Nem minden barátod szeret hintázni”, Néha az is okozhat örömöt, ha engedjük a másikat is hintázni”, Hintázni könnyű, ha megbizhatsz a másikban, ahogy a hold megbízik a napban”stb.). Ám az első olvasatában a hintázásról, de lényegében várakozásról, bizalomról, figyelemről, elfogadásról, szeretni tudásról megfogalmazott explicit tanítások, szentenciák ellenére a kis medve legnagyobb felismerése a világról szól, amely egyszerre „csodálatos és rettenetes”, „siralmas és boldog”, akárcsak a hintázás: „fel és le, mint a hold és a nap”. Az utóbbi évek egyik legszebb, legsokrétűbb szöveg- és képvilágát kínáló kötetet érdemes ajánlani a nyolc éven felüli gyermekolvasók körében.