„A félrecsúszott nyakkendő" - Juhász Gyula szerelmei

Juhász Gyula tizenhat évesen (főként anyja kívánságára) „lemondott a világ örömeiről”, s bevonult a piaristák váci novíciátusába. Azon a napon, amelyen átlépte a rendház kapuját, 1899. augusztus 5-én, először jelent meg verse (az Ovidius című költemény) fővárosi napilapban, a Budapesti Hírlapban.
A költő gyermek forró vágyait sem dermesztette meg a kolostori fagy. „Ma már bevallhatom - írta egyik visszaemlékezésében -, hogy a szerelem se kímélt már ez időben, de eszményképem ... Szent Teréziának hívták ...”

Kilenc hónap múlva már menekült a rendházból. „És eljött a tavasz, május teljes pompája virult ki a kolostor nagy kertjében. És a szerzetes egyszerű, fekete öltönye alatt egy nagyot dobbant a fiatal költő szíve ...”
„Én élni akarok! - zokogott a fiatal novícius, és tépni kezdte magáról a reverendát” - írta novellájában.
Május első napjaiban hagyta ott a rendházat. „Szinte elszédültem a szabadság levegőjétől ... a lehetőségek birodalma nyílt meg, ifjúság, munka, harc, szerelem, dicsőség vártak rám ...”
Primavera (1906) című versében is vallja, hogy a szerelem hozta ki a rideg falak közül a napvilágra.
... és a versben még csupán éteri „Valaki”  eszményképe hamarosan megtestesült, a kamasz költőnél hét esztendővel fiatalabb Klima Ilona személyében.

Mit jelentett a nő Juhász Gyula életében? ... álomvilágot.
Juhász Gyula is elsősorban ember volt, s csak másodsorban költő: a szerelemben eredendően ő is ugyanazt a boldog megnyugvást kereste, amelyet minden ember, csak tán még fölfokozottabban, nagyobb mohósággal, mert költői élményt is várt tőle. De testi-lelki alkata - előnytelen külseje és gyámoltalan természete - következtében már a kezdet kezdetén kudarcokra rendeltetett.