Vadpávamenyegző

A Vadpávamenyegző, a címadó ifjúsági kisregény nagyapa és unokája története. Az öreg Medve Mihály és az árván maradt Medve Mihályka, az alig serkenő bajszú legényke együtt járják a Hargita rengetegét; a tapasztalt erdei ember bevezeti a fiút a maga tudományába, miközben ez egyre önállóbb, egyre többet gondolkodó fiatalemberré válik. Sok-sok kalandjuk voltaképp a természet megtapasztalásának és átvitt értelemben az élet iskolájának "tananyaga". De Mihályka miközben megismeri a szerelmet, a tündéreket és a hús-vér embereket, aligha döntheti el, melyik a kegyetlenebb: a farkasok, vérmedvék vagy a "lelkes lények" világa. Egyes szám első személyű, helyenként naplószerű igaz történeteiben a medvelesek izgalmait idézi föl (Nyáresti medvenézőben; Volt egyszer egy édesszájú medve) vagy hajdani utazását a Duna-deltában (A Duna titkaiból). Mindhárom hosszabb elbeszélésben a történet, a textus fölszínét a tájleírások, a természet türelemmel kifürkészett jelenségei takarják, de az epizódokból asszociálódó gondolatok a közösségek gondjait idézik föl: a Hargitán élő székelyekét és a deltavidéken élő lipovánokét. A természetben fölmutatott, de mélyebben rejlő gondolatok, a látvány kiváltotta reflexiók, a tréfás-évődő párbeszédek, a csapongó gondolattársítások nyelvi sziporkái mögül mindig föl-fölsejlik az egyszerre nyomasztó és engesztelő érzés: a lélek a maga körében - a családban és a természetben - lehet csak önmaga és lehet csak szabad; ahogy távolodik meghitt köréből, durva és ellenséges világ fenyegeti (Azok a pisztrángos napok).